Blog

Drága gondozók, ez alkalommal úgy döntöttem, hogy titeket is bevonlak ebbe a cikkembe! Mert ti alkotjátok mindennek az alapját és lényegét. Nélkületek a gondozói hivatás mint olyan, nem létezhetne. Ezért érdekelne az ezen fárasztó, de igen fontos hivatással kapcsolatos véleményeitek, tapasztalataitok, nehézségeitek, vagy akár az örömeitek is. Azt kérdezem, milyen is gondozónak LENNI, hogyan viszonyul hozzátok a család és a környezet, mit jelent mindez számotokra, mi mindent kaptatok ez által, vagy azt is, hogy gondolkodnak erről a gépjárművezetők. Az alábbi önkéntes válaszokat különböző pártatlan, az L-WORK & EPS-nél nem dolgozó gondozóktól kaptam a közösségi hálókról, kötetlen beszélgetés formájában. Milyen is volt tulajdonképpen az eredmény? Nézzük meg. 🙂

Minden egyes gondozó nevében elmondhatom, hogy mindegyikük legalább egyszer találkozott lenézéssel, vagy negatív reakcióval a környezetétől azért, hogy úgy döntött, gondozó lesz külföldön. Az hogy miért döntött így: önként, vagy egyszerűen azért, mert más lehetőséget nem látott maga előtt, az egyénként változik. Kedves gondozók, bizonyára igazat adnak nekem abban, hogy a fő ok leggyakrabban pénzügyi jellegű, és ezen nincs is mit csodálkozni. Szlovákiában ez a tulajdonképpen nemes munka, nem kap elegendő elismerést, és értékelést, sem pénzügyi, sem pedig erkölcsi oldalról.

Jómagam is találkoztam már, és manapság is találkozok szöges ellentétben lévő véleményekkel, vagy álláspontokkal különböző körökben a kívülálló emberektől kezdve egészen az érintett ápolókig.
Sok gondozót saját családtagjai is kárhoztatják, szégyellik magukat, hogy a feleségük, vagy lányuk kénytelen ilyen megalázó munkát végezni.
Sokan még mindig úgy vélik, hogy itt csak az ún. „seggtörlésről” van szó. Az igazság viszont az, hogy ez a fajta tevékenység néha csak az utolsó, ami a gondozó munkakörét képezi. Védekezni lehet azzal, hogy akkor egyszerűen próbálja ki maga is, és tegyen hozzá valamit, a személyes higiénián kívül a szakács, ápolónő, gépkocsivezető, társalkodónő szerepét, vagy más hasonló szerepet is.
Némely gondozó ráadásul igen értékes titulussal is rendelkezik, nem szokatlan, hogy mérnökök vagy középiskolai tanárok is gondozóvá válnak. De hát gond ez? Nem gond. Nincs ebben semmi szégyellnivaló.
A többség ezt pénzért végzi, de előfordul olyan eset is, hogy valaki örömmel és lelkesedéssel csinálja, és külföldre, bár nehéz fizikai megterhelés árán, szellemileg megpihenni mennek, mert otthon nyomasztó körülöttük a légkör.

Ahány gondozó, annyi érdekes történet.

Pontosan ezáltal kaptam olyan ösztönzést, hogy TITEKET, GONDOZÓKAT megkérdezzelek, és keressem, vizsgáljam a válaszaitokat, így találkoztam a ti történeteitekkel, örültem is neki, de el is szomorított sok minden… de hát, ez pont erről szól. 🙂 Nézzünk meg néhányat!

Marika: „Aki ezt a szép hivatást munkának veszi, és külföldre csak a jobb kereset miatt megy, soha nem lesz elégedett, még ha nem is tudom mennyit keresne. Lányok, értékeljétek, hogy idős, beteg embereknek szolgálhattok.”

Vera: „Azt hiszem jobban tudnám értékelni ezt a munkát, ha itt, Szlovákiában gondozhatnám az idős embereinket. A mi nyugdíjasaink is egész életükben nehéz munkát végeztek, most pedig a nevetséges nyugdíjaikból nyomorognak… Mindegyikünk csak a kereset miatt megy el. Ha ti úgy gondoljátok, hogy nem, végezzétek ezt a szép hivatást, és gondozzátok otthon az idős embereinket 290 EUR-ért.“

Ingrid: „Ha idős embereknek akarsz szolgálni, tedd azt otthon, Szlovákiában. Talán nálunk nem érdemlik meg ezt az idős emberek? Mindegyikünk Ausztriába, vagy Németországba szeretne menni, elsősorban pénzszerzés miatt. Ha mindezt ingyen, vagy minimálbérért akarjuk csinálni, maradjunk inkább otthon. Tehát öntsünk tiszta vizet a pohárba: bizonyára senki nem szeretne szolgálni. Segíteni, gondoskodni, megsimogatni, kellemessé tenni az öregkort, azt igen… de nem szolgálni.“

Aléna: „Ez egyénenként nagyon eltérő. Minden eset más, Én talán a kisebbséghez tartozom, amikor azt állítom, hogy ezt a munkát önként választottam, de már abban a korban, amikor a fiaim felnőttek, és férjemre támaszkodhattam. Szerencsém volt, hogy nem kellett kisgyerekeket otthon hagynom. Úgy a szívem is megszakadt volna. Ha ilyen lehetőségek nálunk is lennének Szlovákiában, ez álmaim munkahelye volna. Eddig nem bántam meg, hogy ezt az utat választottam.“

Márta: „Számomra ez volt talán az egyetlen pénzkereseti lehetőség, mert Szlovákiában állásom volt, de keserves munkáért csak alamizsnát kaptam. Megvártam, míg önállósulnak a gyermekeim, de ebben hibát követtem el, mert itt sok nő családi pótlékkal is javíthatja a helyzetét. A gondozói munka feltölt és érdekel, de sokat számít a család, a környezet, a család berendezkedése, és sok más dolog, el sem hinnék miféle családok léteznek. Erről sokat lehetne írni.”

Ágnes: „Erről véget nem érően tudnék írni… De többé-kevésbé az osztrák családok és mások, akik valamilyen módon olyan külföldi nővel találkoztak, aki idős, beteg családtagot, szomszédot, stb. gondoz, mindezt egy szükséges rossznak tartják. Egy idegen nő, aki 24 órát tartózkodik a háztartásukban, és aki nélkül nem tudnának létezni. Bár nincs bennük rossz szándék, általában rendesen viselkednek velük szemben, és igyekeznek jó viszonyt ápolni, de mégis egy idegen valaki a házukban, akinek ellátást kell biztosítaniuk. Ne adj’ Isten, ha a gondozónak családja is van, és családi pótlék is megilleti. Akkor siránkozna a rendszer miatt, hogy mennyi pénzt elvisznek a külföldiek a költségvetésükből.”

Olga: „Aki ezt a munkát csak a kereset miatt szeretné végezni, meneküljön minél messzebbre, tönkreteszi magát, soha nem talál megnyugvást. Nem fogja meglátni a pozitívumot, csak a negatív dolgokat fogja keresni. Az aki mások számára is hasznos szeretne lenni, az ebben a munkában, szakmában, vagy bárhogy is nevezzük, megtalálja a helyét. A munkám a hobbim.”

Ágnes (válasz Olga hozzászólására): „Olgám, ez igaz, de néha olyan embereket szolgálsz, akiknél a páciens állapotának javulása örömet okoz neked, mindig többet szeretnél elérni és olyan dolgokat fedezel fel, amelyeket még annál jobban is meg lehet csinálni, és így az embernek valóban örömet okoz a munka. Csakhogy vannak olyan dolgok is, amelyek a munkától elkedvetlenítenek..“

Galina: „Ebben mindenki szabadon dönthet. Senki sincs itt kényszermunkára ítélve. És akkor itt adódik a kérdés: képes vagy-e megcsinálni, vagy sem? Személyes véleményem az, hogy aki jó érzéssel viszonyul ehhez, az nem fog panaszkodni minden ostobaság miatt. Aki pedig nem, az elszenvedi a 14 napot, aztán az interneten küldözi a káromkodásokat, aljasságokat, áskálódásokat, és sok nem szép dolgot. És a család? Azt mindenkinek egyénileg kell megoldania.”

Anna: „A többség olyan, aki ezt csak a pénzért csinálja, szívükből semmit nem tesznek hozzá, és ez szerintem nagyon rossz.”

Luca: „Az emberek előtt senkik vagyunk, egyetlen ember számára pedig mi vagyunk a minden. Tekintet nélkül az ő jellemére, tulajdoni viszonyaira, betegségeire. Vannak olyan páciensek, akik ezzel tisztában vannak és elfogadnak bennünket, és vannak olyan betegek, akik elviselnek bennünket, mások pedig elutasítanak, a velünk szembeni kiszolgáltatottságuktól való félelmükben. A belső értékelésünk a saját személyiségünkből, a férjek, barátok, szeretők, gyermek és szülők hatásából – tehát a magánéletünkből áll, ehhez járulnak hozzá az Ausztriában, vagy más németül beszélő országokban élő kedves öregeink, és ebből levonásra kerülnek az aggodalmak és félelmek. Az értékünk a saját érzésünket figyelmen kívül hagyva, már nem a nullával egyenlő.”

Marianna: „Én is hasonlóképpen a pénz miatt találtam erre a munkára, de nem is sejtettem volna, mennyi mindent ad nekem ez a munka. Szerencsém van, hogy eddig csak igen kedves családokhoz volt szerencsém. 8 év alatt helyettesítésekkel is 9 családot ismertem meg. Néhánnyal mindmáig összejárunk. Örülök, hogy azoknak a kedves kis öregeknek segíthetek, de ahogy itt már volt róla szó, ha ez a munka Szlovákiában csak kicsit jobban volna értékelve, otthon maradnék.”

Janka: „Csak jó tapasztalataim vannak, sok fantasztikus embert ismerhettem meg. Mindezidáig semmi negatívum nem történt.”

Márta: „Nekem csak borzasztó és rossz tapasztalataim voltak, annyira, hogy a gondozással végleg egy éve teljesen felhagytam.“

Paula: „A gondozói munkát még Szlovákiában kezdtem, 10 évvel ezelőtt. Szerettem a munkámat, anélkül azt nem is lehetne végezni, mert a munkád eredményén is meglátszik. Otthagytam, mert a munkát nem fizették meg, a felettesek hozzáállása, a technika, ami a munkát megkönnyítette volna már nem volta az igazi, úgy mint kezdetekkor. És így kerültem Ausztriába. A kezdet nehéz volt, mivel a férjem ellenezte, borzasztóan!! Mindehhez egy 92 éves „főnökasszonyt” kaptam, és az első váltáskor a férjem azt mondta „hogy megöregedtél” és akkor újra kérdéssé vált, hogy visszamenjek-e, vagy sem?! A férjem kért, hogy maradjak, de 2 gyerekem van, akiknek a legjobbakat szeretném biztosítani, de őszintén, a szlovákiai fizetésekből ez nem megy. Így aztán folytattam. A néni kezdetben, amikor még a nyelvet sem beszéltem úgy, tudomásomra adta, hogy ő van otthon, de én sem hagytam magam, fogtam a szótárt, és nekiláttam fordítani!!! Aztán lassan megnyugodott és látta, hogy engem nem kezelhet mint egy darab rongyot. Ez egy évig tartott. Ez az egy év számomra otthon is kritikus volt: vagy megerősödik a férjemmel való kapcsolatunk, vagy megszűnik. Együtt vagyunk!!! Egy év után új családot kaptam, olyat kívánnék mindenkinek. Ebben a családban éreztem meg, hogy valóban igénylik a segítségemet és értékelik is azt. Nemcsak anyagilag, de emberi hozzáállásukkal is. Azzal a nyugodt érzéssel utaztam hozzájuk, hogy várnak. Ezen család hozzáállása előtt le a kalappal! A lányuk, amikor belépett a küszöbön, mindig átölelt, pedig minden nap átjött. Meghallgatott engem, segített, ha valamit nem értett, együtt evett velünk, egyszerűen nem adta tudomásomra, hogy gondozó vagyok. És ez a harmadik családom is valóban jó, de az én helyem nem az ő asztaluknál van!! Kedvesek, a bácsi is, de tudom, hol van a helyem. Tehát sok minden azon múlik, milyen családban vagytok!!! És hogyan tekintek önmagamra ezek után a tapasztalatok után? Úgy, hogy sokat elszenvedtem, sok mindenen átmentem, és hogy elég erős vagyok, és nem adom fel, ha valaki megvetően néz rám, hogy gondozó vagyok!! A családunk ezzel megbékélt, a férjem annyira nem, de tudja, hogy úgy sem adom fel, amíg az egészségem szolgál. Ez egy felelősségteljes munka, mert mi gondozónők, felelősek vagyunk ügyfeleink egészségéért!!”

Dana: „Számomra a gondozói munka a túlélés lehetőségét jelenti, mert ha Szlovákiában maradtam volna, még akkor is, hogy előkelő helyen dolgozhattam, igen rosszul fizettek. Ha itthon olyan fizetéseket kapna az ember, mint külföldön, soha nem mentem volna el. Sajnos a költségvetésünkből hiányzott az a pénz, és már én sem vagyok 25 éves. Sok ismerősömet elveszítettem, mert eljártam Ausztriába seggeket törölni. Csak néhány olyan ismerősöm tudta értékelni is ezt a rabszolgamunkát, aki az ilyen munka problémakörével tisztában van. A sofőrökről nem nagyon tudok nyilatkozni, mindig ugyanazzal utazom, ő pedig a saját munkáját azért végzi, mert mást nem tehet. És ki van ábrándulva. Volán mögött ülni, és állandóan résen lenni, ez számomra felfoghatatlan. A gondozókra úgy néz mint egyszerű nőkre, mert sokan valóban úgy is viselkednek. És végül: ez egy ki nem fizetett rabszolgamunka. Már csak az, hogy valaki pl. 2 héten át napi 24 órát töltsön munkában, idegen környezetben, idegen és idős emberekkel, akiket sokszor nem is olyan nehéz megérteni (a betegség miatt), alkalmazkodni hozzájuk, és mindig megmaradni annak, aki semmit nem tud és tényleg csak a seggtörlés miatt van itt, ez valóban kiábrándító.”

Veronika: „Akkor leírnám én is a véleményemet. Nem járok külföldre, hanem családtagunkat gondozom. A lányom külföldön végez gondozói munkát. Azt gondolom, hogy a gondozók többsége a munkát a jobb kereseti lehetőség miatt végzi. Élni is szeretnének, nem csak létezni. Sajnos, ez így van. Csak a gondozók kis százaléka végzi ezt a munkát azért, mert hivatásuknak és küldetésüknek éreznék. Az ilyenek akkor már otthon, Szlovákiában végeznek gondozói munkát. Ismerek ilyeneket és hálás vagyok nekik ezért. A családi helyzet nálunk olyan volt, hogy a lányomnak igen fiatalon önállósulnia kellett. Így aztán elment külföldre gondozónak, természetesen a jobb kereset érdekében. A családunk szorít neki, mert nem vicc idegen családnál lenni, és ezen felül olyan nehéz munkát végezni. Talán a rossz szomszédok vannak olyan véleményen, hogy itt is vannak öregek, akiket nincs aki gondozzon. Ez szomorú dolog, de így van. A fiatalok számára a túlélés a fontos, lakni szeretnének, és családot alapítani. Sofőrök? Felnéznek. És fő, hogy munkájuk van :). Pillanatnyilag már semmi nem jut eszembe. De egyértelmű, hogy a gondozó munkája csodálatra méltó. És azoknak, akik külföldön végeznek gondozói munkát, tisztelet jár bátorságukért és becsületességükért.”

Jarmilla: „Azért dolgozok gondozóként, mert küldetésemnek érzem, legalább is, azt mondják rólam, hogy az idős embereket kedveltem, szívesen beszélgetek velük, és meghallgatom őket. A szüleim halála után, és miután az utolsó gyermekem is végzett, úgy döntöttem, hogy elvégzem a gondozói tanfolyamot, aztán már minden magától ment. A gondozói munkát 2 éve végzem. Egy évig és 8 hónapig voltam egy bácsinál és néninél, akiket nagyon megkedveltem, a bácsi meghalt, és a néni is már fekvőbeteg volt a hátgerincével kapcsolatos egészségügyi gondok miatt, aztán családot váltottam, már a 2. turnusomat töltöm itt. Az első váltáskor azt mondták, hogy ne menjek haza. Bár a német nyelvtudásom nem valami jó, mert az első családban nem beszélgettek, és egyedül voltam, remélem itt jobb lesz a helyzet, beszélgetnek velem és segítenek. Örülök, hogy ezt a munkát végezhetem, hogy másoknak segíthetek. És a családom, van 4 lányom, ebből 2 még főiskolán tanul, egy már férjnél van és van 3 gyerekük, a negyedik pedig már 1 éve, mióta befejezte a főiskolát, dolgozik, mindnyájan támogatnak, még akkor is, ha hiányzom nekik. De nincs olyan nap, hogy ne váltanánk levelet, vagy ne telefonálnánk. A munkám a hivatásom. Végül egy olyan idézetet írnék le, amelyet még gyerekkoromban megjegyeztem, és ehhez igazítom egész életemet: Egy megőszült fej előtt állj fel, tiszteld az idősebbet, és féld Istenedet.”

Mit is lehetne befejezésül mindehhez hozzátenni? Bevallom, kishitűen kezdtem bele az egészbe, mert attól tartottam, hogy túlságosan beleavatkozok a magánügyekbe, amelyről sokan nem szívesen beszélnek, legyen szó családi, vagy munkahelyi ügyekről. Ezt megértettem. Viszont ennek ellentéte vált igazzá! Meglepetésemre egy élénk vita kerekedett ki ebből, és az egyik vélemény szinte versenyzett a másikkal, és magam sem bírtam reagálni. Ezennel szeretnék mindenkinek KÖSZÖNETET MONDANI, minden megszólaló nőnek, hogy bátran kimondták véleményüket, legyen az bármilyen. Az minden esetben helyes volt! Igen sokat segítettetek, nélkületek ez a cikk soha nem jött volna létre.  Az egyetlen dolog, amit sajnálok, hogy nem tudtam minden véleményt közzé tenni, mert abból valóban igen sok volt.

Ha TE IS szeretnél véleményt mondani, és nyilvánosan megosztani saját véleményedet, élményedet, tapasztalatodat, vagy bármi mást, e cikk alatti részben hozzá tudsz szólni. Te is tagja vagy a gondozók családjának! 🙂